Mire képes egy kis darab csoki…
Tegnap délután Bécsnek egy olyan kerületében jártam, ahová turista még csak véletlenül sem vetődik el; egy üzletben akadt dolgom. Utam egy játszótér mellett vezetett, amelynek a járdához közeli sarkában egy 10-12 éves forma kislány ült a rugós kislovon, átölelve a nyakát. Hosszú, szőke haja copfba fogva hullott alá.
“Ráhajol a katona,
Úgy szalad a lovacska”…
Csakhogy ez a falovacska nemhogy sehová sem szaladt, de még csak meg se moccant. Mintha a lányka elaludt volna rajta. Megálltam, mert furcsállottam a látványt: ez a játékszer kisgyerekeknek való, nem pedig kiskamaszoknak. Ráadásul szemmel láthatóan nem a hintázás öröméért ül ott egy ilyen nagylány. Talán csak elfáradt a suliban, és tényleg bóbiskol? Akárhogy is, itt valami nem stimmel.
Eltelt néhány másodperc, mire észrevettem, hogy a nyúlánk kis test rázkódik. Ez a gyerek sír!
Körülnéztem: a játszótér másik végében volt csupán két vagy három kis totyogó az anyukáikkal, mintha a világ végén lennének; ez a tini nyilvánvalóan nem hozzájuk tartozott. A felnőtt járókelők számára pedig aztán végképp nem létezett a tőlük három méternyire síró gyermek, ügyet sem vetve rohantak fontos tennivalók után.
Előszedtem a táskámból a csokit, amit félórával azelőtt vettem (Megvegyem? Ne vegyem? Á, nem kéne… Naaa, azért mégis… Jó lesz!), darabokra törtem, majd bementem a játszótérre a faparipához.
– Szia! Kérsz egy kis csokit?
Meseszép, könnyáztatta kis arc nézett fel rám, mandulavágású zöld szemei pirosban úsztak. Fejrázással válaszolt: Nein. Biztatásomra végül csak elvett egy kockát, halvány mosollyal megköszönve. De a szája hamar újra legörbült.
Megsimogattam a hátát:
– Minden rendben lesz, meglátod! – majd kisvártatva – Tudok valamiben segíteni?
Rövid szünet után elhüppögte, hogy összeveszett a nővérével, aki mindig kitol vele. A barátnői most órán vannak, nem tudja megbeszélni senkivel (ha jól értettem, amit mondott). A kislány egyre derűsebb lett, könnyei is mintha kezdtek volna felszáradni. Már szépen mosolygott, mikor megkérdeztem, hogy kér-e még egy kis csokit, de kedvesen visszautasított, már-már vidáman mutatta, hogy még megvan, amit kapott. Ez volt a pillanat, amikor nyugodtan búcsút vehettem tőle. Még egyszer megsimogattam a hátát:
– Minden rendben lesz! – mire egy hálásabb mosolyt ragyogott rám.
Azért még vissza ráborult a lovacskára, még egy kis szeretgetésre. Mielőtt elhagytam volna a tenyérnyi parkot, odasandítottam, hogy tényleg minden rendben van-e. Ismeretlen, ifjú barátnőm leszállt a lovacskáról, szaladva elindult az iskola felé.
Mire jó, ha van az embernél egy kis csoki!
Bécs, 2017. január 3.
— Gerák Andrea
***************Ha tetszett, hívj meg egy teára, csokira, memóriakártyára, … PayPal.me/gerakandrea Köszönöm! ***************
Gerák Andrea 