Segíthetünk meghalni?

Elővettem egy régebbi írásomat az eutanáziáról. Az apropót az adja, hogy Hollandiában az 1 és 12 év közötti gyermekek eutanáziáját is készülnek bevezetni. (angol link) Az egy év alatti, önálló akaratukat kinyilvánítani még nem képes csöppségeket már eddig is el lehetett altatni legálisan azaz “nem önkéntes eutanáziát” lehetett rajtuk alkalmazni,  a 12 -15 közötti tinédzserek esetében szülői jóváhagyással, most pedig azt tervezik, hogy a szóban forgó korosztály számára is “szükségesnek” ítélik ezt, ráadásul a parlamenti törvényhozást kikerülve, egyszerűen csupán felmentik a büntetőjogi felelősség alól azt az orvost (néhány szabály módosításával), aki eutanáziával vet véget az elviselhetetlen szenvedésnek. MTI hír 

Gondolatébresztő eszmecsere a kegyes halálról, egy nagyobb társaságban.

A beszélgetés egy szavazással indult, az aktív eutanázia mellett, illetve ellen. Helyénvaló-e, hogy segítsünk meghalni valakinek, akin “már nem lehet segíteni”? (Aktív eutanázia: amikor az orvos tevőlegesen segíti át a beteget a másvilágra, például egy halálos injekcióval. Passzív eutanázia: amikor a betegtől megvonják az alapvető életfunkciókhoz szükséges segítséget, például a lélegeztetést vagy a mesterséges táplálást)

Az első nemleges szavazat az enyém volt; ide is írom, hogy miért.

Viszont ha fizikailag már csak vegetál, de még saját maga nem képes eltávozni, akkor bizony valami még itt tartja: valami, amit még szeretne megcsinálni, elmondani, talán van valami elszámolnivalója a világgal – vagy csak önmagával…

Netán mégis szeretne meggyógyulni?? Csak már nem képes olymódon kommunikálni, hogy mások megértsék. És ebben az esetben nyilván a körülötte lévő emberek sincsenek a szavak nélküli beszélgetés művészetének magaslatán, ha nem fogják az adást.

Akkor pedig milyen jogon érzik magukat felhatalmazva, hogy döntsenek egy másik személy életéről?

A kegyes halál mellett azt az érvet hangoztatják általában, és ebben a társaságban is, hogy ha a test már feladta, akkor vége mindennek.

Épp fordítva!

Pont az lenne a logikus, hogy ha a test már nem bírja, de egy minimális, alapvető szinten még mindig működik, és a lélek még nem adja fel, akkor az illető igenis ÉLNI akar!

A beszélgetésben egyébként 40-50 résztvevővel folyik, és az eddigi eredmények szerint körülbelül 90% helyeselné az eutanáziát és az asszisztált öngyilkosságot (azaz: amikor az orvos biztosítja a halálos drogot, de a páciens saját maga veszi be).

Őket megkérdeztem a következőkről, mit javasolnának:

Elromlott a laptopom, megöregedett. Megjavítani és alkatrészeket kicserélni többe kerülne, mint egy újat venni.

Ha bekapcsolom, hallom, hogy a Windows még rendesen beindul és szépen megy, de a képernyő halott, és már külső monitorra se nagyon lehet rácsatlakoztatni, érintkezési hiba miatt. Ha mégis sikerül, néhány másodpercre van csak kép, ami az alatt a röpke idő alatt is állandóan változtatja az alapszínt: szemkáprázrató rózsaszín, sárga, lila, piros, kék szűrőkön át élvezhetem az olvasást, pötyögést vagy képszerkesztést…

Nem működik a wifi, tehát nem tudok a gépen keresztül kommunikálni a világgal (amely, ugyebár, egyik létfontosságú feladata lenne), és még van pár nyavalyája.

VISZONT: sok-sokezer fotóm van benne, zenéim, videóim, amikkel dolgozom(nék). Plusz egy 2/3 részben elkészült könyvem. Maga a laptop gyakorlatilag teljesen használhatatlan, és az összes belső memóriája teljesen megtelt.

Tehát dobjam ki úgy, ahogy van? Adatmentés nélkül?

Egyelőre várom a válaszokat…

Persze, megvan rá a válaszom: természetesen keresek egy szakit, aki le tudja nekem menteni az adatokat, és azután szépen kidobom az immár értéktelen műanyag dobozt. Ez a normális és ésszerű dolog, amit megteszünk egy számítógéppel, igaz?

Ugyanígy: hagyjuk már meg szeretteinknek, embertársainknak azt a szabadságot, hogy – képletesen szólva – lementsék az adataikat, rendszerezzék a fájlokat, kinyomtassák vagy kiírják, amire másoknak szüksége lehet, kiürítsék a szemeteskosarat!

És amikor már mindez rendben van, akkor mehet a kukába a hardver.

Még ha néha igen küzdelmes és fájdalmas is, saját csatáinkat senki más nem küzdheti meg helyettünk, nekünk kell megvívni a legvégsőt is.

Egy féléves babának is, egy ötéves gyereknek, tizenhat éves kamasznak, negyvenéves felnőttnek, vagy 96 éves öregnek egyaránt. Az Életnek hívott játszma szabályai mindenkire ugyanúgy vonatkoznak.

A vallások mást és mást mondanak arról, mi történik az emberrel a halál pillanatában és utána. Lehet hinni vagy nem hinni bármiben, de ki-ki megtudja, ha ütött az órája.

Azonban mivel az ember érző és gondolkodó lény, tartozunk magunknak  és másoknak annyi méltósággal, hogy lélekben megfelelően felkészülünk az elkerülhetetlen pillanatra, amikor nyugodtan, békében távozhatunk.

Ahhoz pedig úgy is kell élni az életünket…

KIEGÉSZÍTÉS, 2016. december 16.: Ugyanebben a társaságban valahogy ma ismét felmerült ugyanez a kérdés. Eutanázia: pro vagy kontra?

Rajtam kívül talán ketten-hárman, ha ellenzik az emberek “elaltatását”, a nagy többség támogatná. Leggyakrabban akkor tartják indokoltnak, “ha már az orvosok lemondtak róla”, “ha már nem lehet az illetőn segíteni”.

Itt azonban több hiba is van.

1. Más szóval azt fejezik ki, hogy az orvostudomány csődöt mondott, hagyta a végsőkig leromlani a beteg ember szervezetét, sikertelen gyógymódokkal. Miért lenne indokolt, hogy például egy 40-50 éves férfi vagy nő, akinek még ereje teljében, élete virágjában kellene lennie, olyan állapotba jusson el a legmodernebbnek, legfejlettebbnek, leghatékonyabbnak kikiáltott kezelésekkel valamilyen betegségre, hogy már a halál kopogtat nála?

Miközben más orvosok, más módszerekkel meggyógyítják a legsúlyosabb betegeket is, van, akit szinte a koporsóból visszahozva.

Gyerekek esetében ez még élesebb, itt a szülőre is nagy felelősség hárul: ha két, három orvosnak nem volt elég a tudománya ahhoz, hogy meggyógyítsák a kis beteget, akkor anya, apa a világ végére is elmegy a negyedik, ötödik, tizedik orvosért, minden követ megmozgat, minden lehetséges gyógymódba belekapaszkodik, ami talán megmentheti a szemefényét. Hogy lehet az, hogy szülők  ennél könnyedébben feladják?

2. Lemondtak a betegről az orvosok? Na és akkor mi van? Minden tiszteletem az orvosoké a tudásukért és a segítő szándékukért, de ők sem Mindenható Atyaistenek, nem ők döntenek egy másik ember életéről vagy haláláról. Az a lényeg, hogy a szerettei lemondanak-e róla, de még inkább az, hogy ő hogyan dönt. Mégis, kinek az élete? Senki más nem lehet felelősebb egy egyénért, mint saját maga.

Most itt vissza lehet vágni: Igen ám, éppen ezért kell teljesíteni a kívánságát, ha azt akarja, hogy altassák el, nem akar tovább szenvedni! A szabad akarat, a méltósághoz való jog, ésatöbbi.

Ezzel vissza is tértünk az írás elejéhez: amikor a lélek már megbékélt, akkor a testi szenvedései is megszűnnek, mert nyugodtan, méltósággal hajthatja fejét örök álomra (vagy készülhet a következő életére – kinek-kinek hite szerint).

Karlovy Vary, 2016. július 12. (első publikálás dátuma)

www.gerakandrea.com