A celebek manapság karanténnaplót írnak, mert 2020-ban az a média által diktált menőség. Az ő életüket pedig – úgy tűnik – a koronavírus írja. Se celeb nem vagyok, se karanténba nem kényszerülök, ezért én azt írhatok, ami éppen eszembe jut. Pillanatok, benyomások, gondolatok, történetek.
2020. november 24, kedd.
Ó, igen, éneklés. Erről kezdtem el írni az előző részben. (Karanténnapló helyett – 2. Itt pedig Karanténnapló helyett – 1.)
Nos, ilyen hangulatban teszi meg manapság a tisztes polgár a napi rutinútját a békávéval – amikor egyszercsak hegedű-, harmonika-, fuvola- vagy énekszót hall az aluljáróban vagy a sétálóutcán (amin ő, ugyebár, nem sétál rendeltetésszerűen, hanem végignyargal).
Az ideges, kaotikus zsongásból egy-egy pillanatra kitűnik egy megnyugtató, felemelő, szívderítő dallam, már-már földöntúli hang.
Valóban nem ez a méltó környezet egy gyönyörű népdalhoz a Csíki-havasokból vagy egy Mozart-darabhoz: a huzatos, rideg aluljáró, ahol a hegedűtokba belebámul a húgyszagú, koszos, alkoholista hajléktalan, hogy megszámolja, mennyit dobtak be a fiúknak, kicsit arrébb drága cuccokba kirittyentett cigányok árulják a kamu jótékonysági képeslapokat, naptárakat, matricákat, kiszemelt áldozataikra szinte rácsimpaszkodva, hosszú métereken keresztül követve igyekeznek rájuk tukmálni az “ajándékot”, egy kis támogatásért cserébe a “szegény/rászoruló/beteg/rákos/Down-kóros/árva gyerekeknek”, néha elsétálnak a zenész előtt, foghegyről odavetve: “Némulj már el”, „Kussolj már, hogy dögölnél meg!”, drogos fiatalok kéregetnek, szorgalmasan dolgozik a jegyautomata-használtjegy árus maffia is.
A metró, a vonat, a villamos szakaszosan ontja magából a rohanó, loholó, cipekedó, egy pizzaszeletet gyorsan bekapó, telefonáló, menetközben is kütyübámuló- és nyomkodó, ideges, zombiszerűen a semmibe meredő utasokat – sokan az út minden centiméterét ismerik már, a testük automatikusra van állítva.
Az egyéniséget, a személyiséget a testtartáson és az általában megszokott öltözetdarabokon, kiegészítőkön kívül az engedelmesen orrot-szájat betakaró, baktériumok milliárdjait és egyéb, kilélegzett méreganyagokat jótékonyan magába fogadó, és azokat az arc testnyílásaiba, a bőr pórusaiba azonnal visszaszuszakoló (hiszen a rendes állampolgárnak megmondták, hogy meg kell védenie másokat saját magától, ezért ő – bár makkegészséges – természetesen nem akar gyilkos lenni azáltal, hogy természetesen lélegzik), a normális légzést és kommunikációt lehetetlenné tevő, fél arcot befedő egészségügyi betét — bocs, rongydarab fejezi ki: van itt, kérem szépen, 250 forintos, kici-óccó-kínai, ki tudja, milyen vegyszerekkel kezelt, harmadik hónapja viselt, használaton kívül a kabátujjon lógó, farmerzsebben, táska alján lapuló, hivatalosan az egyszeri, maximum 4 órás használata után veszélyes egészségügyi hulladékként kezelendő sebészmaszk-szerűség, hiper-szuper-extraszűrős, nem is merem megnézni, hányezer forintos profi munkavédelmi berendezés, meg az igen változatos, otthon varrt vagy vásárolt, egyedi textil szájkosár: fekete, fehér, kék, pöttyös, virágos, logós, feliratos, bohócos, a ruházathoz illő, a dizájn végtelen tárháza.
Nemrég láttam egy álláshirdetést: maszkvarrónőket kerestek. Darabonként 50 forintot fizet.
De legalább egy pici területen megnyilvánul a kreativitás. Annak idején a sárga csillag kitűzése még ennyit sem engedett meg. Most van még remény, amíg nem kell kötelező szürke egyenruhában járni.
Azt mondják, a megfelelő hullámhosszú zene, az esztétika az az erő, amely feloldja, szétrobbantja a negatív energiákat, köztudottan gyógyító hatású. Itt hosszú oldalakon sorolhatnánk erről kutatásokat, tanulmányokat, idézeteket. Az én egyik kedvencem:
“Ahol zene van, ott nincs gonosz.” – Cervantes
A dolgok praktikus oldalát nézve pedig: a szimfonikus zenekar fiatal hegedűseinek most is etetniük kell otthon a kisgyereket, a nagynevű, jóval 60 fölötti zenész az őt megillető nagyszínpados koncertek helyett egy kis kávézó teraszán tart (pontosabban tartott, amikor még melegebb volt) délutáni, kalapozós műsorfélét az arrajáróknak, kis kiegészítésként.
Nem minden zenésznek jut raktárkoncert, pályázati pénz, médiafelhajtás, más támogatás.
Az online közvetítéseket, az élőzést, zeneletöltést pedig felejtsük el: bár tavasz óta gyakorlatilag mindenki a neten lóg, és jobb híján így hallgat zenét, fizetni a hallgatóság csak egy fészbúk lájkkal hajlandó, igen ritka kivételtől eltekintve. (Ha Te is ebbe a felső 1%-ba szeretnél tartozni, kedves Olvasóm, akkor itt válogass)
Meg a szupersztároknak fizetnek, akiknek már amúgy is megvan a hátterük.
Bár igaz, lehetőség mégis van a többi tehetséges, tanult, gyakorlott, profi művész számára: takarítás, árufeltöltés, gyári szalagmunka három műszakban, építkezési segédmunka azért akadna.
Azonban itt, Kodály országában, a zenei nagyhatalom Magyarországon, vagyunk néhányan, akik a helyzet ellenére fura módon mégis úgy gondoljuk: a zenész zenél, az énekes énekel, mert az a dolga.
Így aztán Gerák Andrea Művésznő is jó melegen felöltözik, és kimegy korábbi kedvenc “színpadaira” a Váci utcában, a Vörösmarty téren, Szentendrén, sőt, újakat próbál ki. A Kossuth tér például kiváló, ha nem fúj nagyon a szél.
“Az éneklés tisztítja a tüdőt, a szívet és a lelket” – mondogatja, ha valaki kérdezi.
És csak énekel, énekel, nagy mosollyal, szemet lehunyva, vidámat, mélabúst, felemelően gyönyörűt, madarakkal feleselve, gördeszkarobajra vagy bömbölő zenével elhaladó fiatalokra elhallgatva, cigarettafüsttől hátrébblépve, az arrajárók szemébe nézve, gyerekeknek integetve, kutyákat megsimogatva – mikor hogy adódik.
Az emberek pedig legalább a szemükkel visszamosolyognak, megköszönik, hogy hallhattak, “Jó látni, hogy valaki egyáltalán mosolyog”, “A legjobb dolog, ami ma történt velem, hogy magát hallhattam” (egy csodaszép vasárnap végefelé, az egyik legszebb városunkban), “Köszönjük, hogy színt varázsol nekünk ide”, “Neked van a leggyönyörűbb hangod, amit valaha hallottam”, sok sikert, sok szerencsét kívánnak, vigyázzak magamra, meg ne fázzak (hah! nem azt mondják, hogy el ne kapjam a covidot – hanem csak így: meg ne fázzak, mintha nem is lenne semmiféle járvány…), “Isten áldja meg magát, ezt a hangot!”, van, aki később visszajön, és a korábbi aprón túl a dobozba most egy nagyobb címletű bankjegyet ad a kezembe „Menjen haza, ne fagyoskodjon itt” – igaza van, rövid szünetekkel már majdnem három órát énekeltem, teli torokból, mindjárt megyek is át egy másik helyre, ahol alig kell kinyitnom a számat, levezetésnek még egy óra ott jó lesz szép csendesen, útközben a metróban felmelegszem és megpihenek egy kicsit, a Kálvin térnél meg egy mellékutcában vár a bicajom, egy kis tekerés mindig jót tesz, főleg a beteg lábamnak, mert annak meg igen rossz ez az ácsorgás -, van, aki a tér vagy az aluljáró másik végéből jön oda hozzám, van, aki hosszú percekre megáll, hogy hallhasson, van, aki kiveszi a fülest a füléből, van, aki azon keresztül is értékeli, amit csinálok, van, aki lehajolva elolvassa, mi van van a hátizsákhoz kitámasztott füzetoldalra írva piros filctollal („KÖSZÖNÖM! Gerák Andrea, énekes www.gerakandrea.com +36303304237, és a kis virág, amit oda szoktam biggyeszteni, amikor kézzel írok), van, aki elmegy mellettem, de néhány méter után visszafordul, bringások tesznek egy kört, hogy a kezembe nyomhassanak valamit, diáklány egy kis csokimikulást tesz a kekszesdobozomba, a mindig klasszikusan elegáns, külföldi üzletember, aki egy igen csinos kis escort csajjal szokott jönni-menni, most egyedül van, egy barátságos „Thank you”-val a marék apró között egy négylevelű lóherés szerencsezsetont is belepottyant a dobozomba, a kukás (jókötésű, határozott kiállású, értelmes arcú fiatalember, inkább kisvállalkozónak nézném egy bonyolult szakértelmet igénylő fizikai munkában) rámköszön és kedvesen megkérdezi, hogy vagyok, két kissrác nagy lelkesen egy forró csokit hoz nekem “Nagyon klasszul énekel!”, én boldogan megmarkolom a poharat, már épp félig lefagyott a kezem, szépen megköszönöm nekik, ők pedig magukat büszkén kihúzva lépdelnek vissza szüleikhez: cserébe ők is tudtak nekem adni valamit (kellemes meglepetés, hogy hatalmas adag tejszínhab is van az ital tetején), a kicsi Kira csillogó szemmel hallgat, majd apukája besegít nekem a szöveggel, hogy együtt elénekeljük a Micimackót, mert az az ügyeletes kedvenc, Kiruska hercegkisasszony boldogan sugárzik egy ideig, de hamar elunja a személyesen, kizárólag neki szóló produkciót, mert nincs hozzá zene, és követeli, hogy a telefonról hallgassák meg, a vigasztalhatatlan, sírós picike elhallgat az anyuka karján, közelebb jön a háromgyerekes család, majd a következő 2-3 dalra már vagy tizenöten állnak körbe, aprók, nagyok, babakocsik, kismotorok, és száll a végén a Tavaszi szél. A két és fél éves Barbi marad utoljára, vele még a Kis kece lányomat is elénekeljük, meglepően ügyes.
Mások viszont észre sem vesznek, hiszen be van dugva a fülükbe a telefonjuk, vagy szemük a képernyőre szögezve (még jó, hogy nem lépnek bele valami olyasmibe, aminek nem örülnének), telefonálnak, azon gondolkoznak, hogy melyik boltba is tudnának még beugrani, és mit is vegyenek, a gyerek szólt, hogy elszakadt a cipője, de már csak majd szombaton tudnak elmenni együtt neki újat venni, hétköznap nincs idő, addig valahogy ezt megragasztják, ja, kell pillanatragasztó is, aggódnak, hogy vajon hazaérnek-e nyolc előtt, mert majdnem másfél órányi zötyögés az út, és egy kissé késésben vannak, vagy, ha észre is veszik a nőt, aki ott áll egy világoskék hátizsák és egy kis piros dobozka, valamint egy zöld-fehér bicikli között, gondosan összeválogatott színű öltözékben, pontosabban nem is áll, mert az egész testével énekel, sőt, mindezt – Istenem, hogy lehet ilyesmire vetemedni?!?! – maszk nélkül teszi közterületen, akkor vagy úgy csinálnak, mintha nem létezne ez az énekes (ők ugyan le nem alacsonyodnak egy ilyen koldushoz még annyira sem, hogy akár csak egy pillantásra is méltassák), mások ránéznek ugyan, de rosszalló tekintettel, néha szavakkal is („Mit akar itt, mér’ nem dolgozik?”, „Vegyen fel maszkot, ha énekel!” – komolyan ezt kiabálta a fickó…, hogy juthat valakinek eszébe ilyen idiótaság???), megint mások messzire kikerülik, nehogy elkapják tőle azt a szörnyen pusztító koronavírust, és megbetegedjen az egész családjuk, messziről látszik rajtuk a félelem, és olyanok is vannak, akik haragos, gyűlölködő nézéssel adják tudtomra, hogy énmiattam fognak meghalni ők is, meg a 90 éves, magas vérnyomásban és cukorbetegségben szenvedő, áttételes rákos, erősen túlsúlyos nagymama is, tehát én itt most valójában gyil-kos-sá-got követek el azzal, hogy énekelek…
Énekelek.
****
Folyt. köv.
Szöveg, fotók: Gerák Andrea
****
Kapcsolódó bejegyzések:
****
💰💸💳 Disclaimer, online kalapozás (elegánsan: crowd funding):
A blogom elvből reklámmentes (a WordPress által kontrollált hirdetéseken kívül): csak a saját munkáimat árusítom (pl. dalok, videók), ha pedig néha valamilyen másfajta terméket, szolgáltatást ajánlok, azt kizárólag személyes tapasztalatom alapján teszem.
Ha szívesen támogatnál, bedobhatsz valamennyit a virtuális kalapomba – különösen most, a koncert és mindenféle rendezvény nélküli, nehéz időkben bármekkora összeg segítséget jelent egy művésznek; néhány vajaskiflire valót is hálásan fogadok. A felső határ pedig a csillagos ég 🙂
Nagyon köszönöm, és azon kívül, hogy ilymódon Te is részese leszel az alkotások megszületésének, még Karma is imádni fog téged!
A) PayPal: www.paypal.me/GerakAndrea (regisztráció nélkül kártyát is elfogad)
B) Banki átutalás:
IBAN: HU46 12010532-00213735-00100000
SWIFT: UBRTHUHBXXX
Raiffeisen Bank, Gerák Andrea
Azonnali banki átutalás (csak Magyarországról):
gerakandrea@gmail.com
****
🎤🎻💃Fellépések, információ szervezőknek:
****
🎶🎧⬇️ Dalaim:
****
Saját weboldal zenészeknek, zenekaroknak, filmeseknek, videósoknak, sőt, fotósoknak!*
Az enyém is onnan van, imádom bütykölgetni!
Gerák Andrea 
Szép a lelked, szép ☀️ mindened!
Élj boldogan sokáig, Isten áldjon, drága Gerák Andrea!
KedvelésKedvelik 1 személy